A „végállomásról”, saját „tudatosult” tapasztalat hiányában nem tudok érdemben nyilatkozni. Talán hasznosabb kérdés az, hogy merre is vezet?

Ugye ez habitusunktól és hajlamainktól függően mindenkinek más és más. Amiről itt beszélni tudok, az a saját utam eddigi tapasztalatainak rövid összegzése.

Először is vizsgáljuk meg a kérdést, mi is vezet el oda, hogy az ember elinduljon ezen az úton.

Számomra a párkapcsolati válság és munkám területén elért sikertelenségből fakadó belső kínlódás volt az a pont, ahol elindult bennem az ún. tudatos keresés. Ekkor kezdtem nyitottá válni azokra az információkra, amik a megváltást ígérték számomra. 🙂 Volt ebből sokféle 🙂

Ezt követte a zűrzavar lassú tudatosulása: Az újonnan olvasottak és hallottak hatására ébredő lelkesedés és az ebből fakadó túlfokozott elvárások és elképzelések. Ez táplálta az így is meglévő állandó önbírálatot, a mások kritizálását, s persze mindezt az új ismeretek tükrében. S ebből nőtt ki egyfajta újabb önámítás és képmutatás. És persze a háttérben, ott volt (van) a félelem és a kétségbeesés is, amint megszokott világszeméletem omladozni kezdett, s körülményeim is változni kezdetek.

Ahogy egy kicsit elkezdett tisztulni a kép, egyre jobban ráláttam arra, hogy én vagyok a felelős életem alakulásáért, s kapcsolatainkon keresztül (legyen ez emberi, akár tágabb vagy szűkebb környezetem) közvetve vagy közvetlenül kölcsönhatásban állok az egész világgal.

Tetteinken és gondolatainkon keresztül hatunk a világra, amelyek láncreakciószerűen végighullámzanak azon, érzelmek formájában. S akár akarjuk, akár nem, valamilyen formában visszahatnak ránk, amire utána mi újból valamilyen módon reagálunk. Ha egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk jelenlegi gazdasági rendszerünk működését és helyzetét, észrevehetjük, ezt az érzelmi hullámzást, amit az emberek (azaz a mi) döntéseink és reakcióink váltanak ki. Ez oka például a mostani ún. gazdasági válságunknak is. (Persze ez egy mélyen összetett kérdés.)

Amikor ezt kezdtem átlátni, lassan rádöbbentem, hogy közvetve felelős vagyok a világban történő minden eseményért.

• Ha túlzottan szűk látókörűen, csak saját vélt vagy valós érdekeimet figyelembe véve vizsgálom a világ alakulását, annak az lesz az eredménye, hogy sokszor haraggal, romboló kritikával, vagy akár félelemmel/kétségbeeséssel, vagy ehhez hasonló „destruktív” érzelmekkel reagálok a világra, s ezt rázúdítom a körülöttem lévő emberekre, tárgyakra, állatokra. És innentől ez rányomja a bélyegét a szűkebb környezetemre, ráadásul begyűrűzik a többi ember életébe is (például ingerült szavaim által kiváltott érzelmeken keresztül).

• Ha elfogadáson keresztül közelítek az élet eseményeihez, azaz higgadtan vizsgálódva közelítek a felmerülő dolgokhoz, legyen az bármely jellegű, könnyebben fordulnak a dolgok „pozitív” irányba.

Persze erről először én is csak olvastam és hallottam, egyre többet és többet, szinte faltam az információt, mintha ez lett volna az egyetlen módja a valódi megismerésnek. De valami hiányzott.

Tömören fogalmazva, még mindig érzelmi ingadozásaim hullámain hánykódtam, amit sokáig nem igazán ismertem fel, sőt megpróbáltam jól megmagyarázni magamnak, hogy ez így van rendjén. De kétségeim csak nem hagytak nyugodni, folyamatosan kérdések merültek fel bennem a dolgok alakulását illetően. A miértek után folyó kutatásom során elém bukkanó válaszok elvezettek annak felismeréséig, hogy itt sokkal mélyebb összefüggések vannak, mint amit az addig összegyűjtött tudásommal fel tudok fogni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy ki szeretném bogozni életem gordiuszi csomóit. Először is, még többet olvastam :), de már több önismereti útba is belekóstoltam.

Végül tapasztalataim (érzelmeim hullámzása) rámutattak arra, hogy igazán akkor kezdett el ez a fajta tudás valóságom részévé válni, miután gyakorlatba ültettem az olvasottakat, hallottakat. S ezáltal elkezdtem mélyebben megérteni, tudatosabbá válni rá, s persze észrevettem sok információ fonákságát is.

Egy fontos dolog, amit megértettem: gyakorlat nélkül csak gát az információ, hisz azt hiheti az ember, hogy már érti és tudja, amiről szó van. (Nálam legalábbis így működött.) Pláne, ha nem vonatkoztatjuk magunkra, s csak külvilágban keressük a hiba forrását! Sőt olyan információt is magáévá tehet, ami csak tévútra vezeti.

S ebből fakad a felismerés: az agyunkban felhalmozott információ még nem tudás. Legjobb esetben is csak útmutatónak foghatjuk fel. “Tudássá” csak akkor válik, ha megtapasztaljuk azt, és át is jutunk rajta. Más szóval az információ híd köztünk és a megértés között, legyen szó bármiről.

De ezen a hídon át kell menni, máskülönben csak elképzeléseink, hiedelmeink lehetnek a valóságról, s félre is vezethetjük önmagunkat. Ugyanazokat a rögzült viselkedés mintákat ismételhetjük, csak egy csillogó vagy épp jópofa máz mögé bújtatva. Így lényeges változást nem is fogunk tapasztalni az életünk alakulásában.

De mégis milyen következtetést vonhatok le mindebből?

Próbáljunk ki a gyakorlatban is a dolgokat, és legyünk őszinték önmagunkkal, és ha lehet másokkal is. Ha félünk, ismerjük fel és be, hogy félünk. Számomra ez egy nagyon fontos eleme az önismeretnek: ŐSZINTESÉG. Ez a valódi önismeret első lépcsője és katalizátora, ami segíti, hogy átlássuk és rendet teremtsünk tudatunkban. Én ezt az utat tűztem ki magam elé.

Ha önmagunkban rendet raktunk (márpedig ezzel kell kezdeni), saját formálódó harmóniánk kihat a környezetünkre, és előbb-utóbb onnan is az fog visszaköszönni.