Úgy tapasztaltam, hogy az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy fejben szétválasztják, azaz teljesen külön kezelik, a munkájukat és a hétköznapi életüket. (Gondolj például az olyan közhelyekre, mint: “az üzletben nincs barátság.”) Ezáltal viszont nem, vagy alig veszik észre a köztük lévő mély kölcsönhatásokat. Azért merem ezt így kijelenteni, mert személy szerint én is ezt a fajta gondolkodásmódot követtem sokáig.

Most már úgy látom, hogy a vállalkozásunk/munkánk gyakorlatilag magánéletünk alakulásnak mellékhajtása, amit persze számtalan külső és belső tényező befolyásol folyamatosan, rálátásunk és döntéseink függvényében. Az üzleti tevékenységünk, egyéni kvalitásaink és vágyaink függvényében alakulnak. Ezek nélkül értelmetlenség üzleti célokról, szolgáltatásokról, és termékek által nyújtott előnyökről beszélni.

Miért is csináljuk azt, amit csinálunk?

Pénzért? Mindennapi megélhetésért? Profitért? Elismerésért? Kalandvágyból? Önmegvalósításból? Valami konkrét cél érdekében?…

A fentiek mind igazak lehetnek egy bizonyos nézőpontból, de az igazság az, hogy ilyen közhelyekkel a fenti kérdést nem lehet kielégítően megválaszolni. Erre a számunkra valódi válaszért, mélyebbre kell mennünk, és csak Önmagunktól kaphatjuk meg. Épp ezért én nem is igyekszem neked konkrét válaszokat adni, csak arra próbálok majd utalni, hogy miként érdemes megvizsgálnunk egyéni életünket, céljainkat, például olyan kérdések függvényében, mint a következők: Miért csinálom azt, amit csinálok? Mit szeretnék vele elérni? Miért azt szeretném elérni, amit kitűztem magam elé? Miért fontos ez nekem? Mit várok tőle, ha elérem? Valóban azt kapom-e tőle, ha elérem? Milyen következményei lesznek ennek az életemre és másokéra, ha megvalósítom azt? Valóban azt szeretném? Hogyan viszonyulok azokhoz a dolgokhoz, amik ennek elérésben akadályoznak, vagy amit úgy gondolok, hogy most hiányzik hozzá?

Javaslom, hogy a felmerült válaszokat, tapasztalatokat ne vegyük fixnek. Vessük őket további kérdések és vizsgálódás kereszttüzébe. Nem érdemes türelmetlennek lenni, ez egy játék. Így az egész kutatásunk elkezdi kicsomagolni önmagát, szép lassan kibontakozik éber figyelmünk fényében. Gyakorlatilag ez nem más, mint egy tudatosodási folyamat.

A válaszokat mindig Önmagunkra kell vetíteni. Ha válasz valami külső tényező, mégha oly meggyőzőnek tűnik is, akkor is menjünk tovább. Ez a fajta gondolkodás, segít, hogy jobban rálássunk életünk összefüggéseire, és legfőképp belső mozgatórugóinkra. Fontos, hogy közben ne csak gondoltainkra, hanem érzeteinkre és érzelminkre is figyeljünk oda. Így teljesebb képet kapunk belső motivációs rendszerünkről.

Oké, de mi köze ennek a hivatásomhoz?

Hát igen is sok. Saját példámat tudom legkézenfekvőbb példaként felhozni: számomra a vállalkozói élet (benne a saját munkám a webdesign, a marketing, a honlapkészítés) az önmegismerési út egyik gyakorlati oldalának megnyilvánulása volt: az önkifejezés és kommunikáció útja, amin keresztül szembenézhettem a bennem zakatoló gondolat- és érzelemvilággal. A gyakorlatban felmerülő kérdések és problémák, és a hozzá fűződő viszonyulásom éles tükröt tartottak elém. Persze csak akkor, amikor nyitottan és tudatosan álltam hozzá a folyamathoz.

Egy biztos, az ember nem véletlenül csinálja azt, amit csinál. De ezt csak az összefüggések feltárásával, viszonyulásainkon keresztül érthetjük meg.

Mit találtam én, amikor el kezdetem kutakodni?

Szép lassan észrevettem azt a bennem élő félénk és összehúzódó alakot, aki nem meri felvállalni azt, ami éppen ő, és ezért olykor, vagy rövidebb-hosszabb időre a képmutatás, a hazudozás, fölényeskedés és mások kritizálása mögé bújva próbálja palástolni vélt és valós gyengeségeit.

Miből vontam le ezt a következtetést? Abból, hogy párhuzamba állítottam gondolataimat, érzelmeimet az életem alakulásával, például a tanulmányaimmal és a munkámmal, párkapcsolati nehézségeimmel. Vegyük például a tanulmányaimat: úgy vélem, ahhoz, hogy a képmutatást tökélyre vigyem szükségem volt a marketingre :). Legalábbis tudat alatt ez motiválhatott, amikor közgáz egyetemen a marketing szakirányt választottam. Ott ráadásul a vállalti arculatból írtam szakdolgozatomat, aminek ugye célja egy irányított pozitív kép kialakítása magunkról másokban. Ez a tendencia bontakozott ki bennem az életem több területén, leglátványosabban talán a munkám során. Egy tökéletes álarcot akartam magamnak faragni, ami által majd megkedvelnek és szeretnek az emberek. Mindezt azért, mert azt hittem, hogy a szeretetet kívülről kapja az ember. Bár igaz, ennek meg van egy gyönyörű és pozitív oldala: az, hogy  mindezt észrevettem, és felismertem.

Utóbbi időben többször visszacsengett a fülembe gyerekkorom kedvenc meséje a Kis Mukkban elhangzó pár mondat: “Arannyal akartad megvásárolni az emberek szeretetét! – Nem tudom, mivel lehet megvásárolni az emberek szeretetét? – A szeretet titokzatos “növény”, magától szokott megteremni, vagy sehogy…”

Számomra mai fejjel azt mondja, hogy mindig másoknak akartam megfelelni: a mások elvárásai és bírálatai miatt egy állandó kínzó önkritikában éltem. Gyakorlatilag féltem a szüleim, a barátaim, az aktuális társam, az ügyfeleim véleményétől, bírálatától. Azt hiszem, azt szerettem volna, hogy mindig mindenki pozitívan viszonyuljon hozzám, egy állandó kellemes langyos vízben akartam lubickolni. Ez egy elég jelentős önkorlátozáshoz, és önámításhoz vezetett.

Ennek a felismerése persze nem azt jelenti, hogy innentől “magasan tojjunk mindenki más fejére”, és menjünk csak saját fejünk után. Ez a másik véglet, ami szerintem szintén félrevezető, mert nagy önelégültségünkben, kizárjuk az életünkből a valóság egy jelentős darabját, s így továbbra is egy torz és ingatag valóságképre építjük életünket. A többiektől érkező impulzusokat finom visszajelzésnek célszerű tekinteni, azaz azt érdemes vizsgálni, hogyan reagálunk rájuk. Ez annyit jelent, hogy szépen sorra vesszük, hogy  milyen érzelmeket, gondolatokat, viselkedésformákat, tetteket váltanak ki belőlünk.

Érdemes a közelmúltban történtekkel kezdeni, mert azokat könnyebben és pontosabban fel tudjuk idézni, és nincs meg az élethelyzet magával sodró ereje, tehát már van egy kis távolság, ahonnan rátekintve higgadtabban szemlélhetjük a dolgokat.  Majd ezt a szemlélődő vizsgálódást helyezzük át az épp aktuális helyzetekre, a MOST-ba. Ez az az információ, ami valós felismerésekhez, és önismerethez, és mindenek felett önelfogadáshoz segít. Így megtanulhatjuk  valóban szeretni magunkat, s ez által másokat is.

Ha így vizsgálódunk, ráébredhetünk, hogyan is építjük fel Énképünket, kinek is hisszük magunkat valójában? Esetleg kivé/mivé is szeretnénk válni? És azt is megláthatjuk, hogy tudat alatt mit hiszünk arról, hogy ennek ez egésznek mi lesz az eredménye.

Számomra ez fajta vizsgálódás világít rá arra, hogy nem lehet, és nem tudom olyan kategóriák és címkék közzé szorítani Önmagamat, mint a nevem, korom, nemem, végzettségem, karrierem, cégem, családom, baráti köröm, tudásom, céljaim stb. Miért? Ezek a fogalmak, mind viszonylagosak, önmagukban üresek, csak valamihez viszonyítva nyernek jelentést, ráadásul a hozzájuk kötött tartalom is elég változékony. Mik ezek akkor valójában?

Egy kicsit filozofikusan fogalmazhatnék úgy, hogy mindez egy dinamikusan bővülő és mégis valamiképpen statikus fogalmi gyűjtemény az elménkben, melyből hangulatunknak megfelelően válogatunk. Ezek segítségével utalhatunk önmagunkra, jobban mondva élettörténetünkre (vélt és valós tapasztalataink tárházára) az egymással történő interakciók során.

Ez eddig ok. De mit is érünk el mindezzel, hogy a meglátom magamban mindezt?

Én úgy tapasztaltam, hogy szép fokozatosan, előrehaladásommal karöltve, amikor megléptem azt, amitől addig féltem, megváltozott az életem alakulása, ráadásul pozitív irányba. Azaz folyamatosan rendeződik a környezetemmel való kapcsolatom is.

Olyan ez mint egy rendrakás a lakásban. Ha észrevesszük, a kupit,  dönthetünk úgy elkezdünk rendet rakni, s kidobjuk a mi nem kell. De azt is választhatjuk, hogy nem veszünk róla tudomást, vagy a szőnyeg alá söpörjük azt, ami nem tetszik.  Ez annyit jelent, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne ott a szemét, de nem változik semmi lényeges. A szemét az szemét, még a szőnyeg alatt is. Ráadásul egy idő után egyre büdösebb, és ez a szag beleissza magát minden másba is. Bűzlik az egész élet…

Hogy a kezdjünk hozzá a belső rendrakásnak?

Sok útmutatás létezik, válogathatunk közülük kedvünkre. De mindemellett azt javaslom, hogy töltsünk több időt magunkkal (egyedül!, még ha kellemetlen is), és vizsgáljuk meg az épp aktuális lelki állapotunkat, és a jelenlegi élethelyzetünket. Nézzük meg, mit szeretnék megváltoztatni, ahol úgy érezzük elakadtunk. Ezután kutakodjunk, elmélkedjünk a dolgok okain, keressük a megoldásokat, próbáljuk ki sok dolgot, vizsgáljuk meg tapasztalatainkat, és legfőképp bízunk önmagunkban, hogy megtaláljuk, azt amit keresünk.

Van azért egy-két “jól álcázott csapda” is, ami felmerülhet a nagytakarítás során.  A felmerülő gondolatokkal és megváltásként ígért válaszokkal/módszerekkel óvatosan kell bánni, még ha kellemesnek és üdvözítőnek is tűnnek. Miért nevezhetők csapdának? Mert könnyen beleragadhatunk, s meggátolhatnak a további fejlődésünkben, ha nem fogjuk fel valódi jelentésüket, és túlzottan ragaszkodunk hozzájuk.

Például én is többször beleestem abba a hibába, hogy a másoktól vett bölcs gondolatokat, információkat körültekintés nélkül elfogadtam, vagy már úgy kezeltem, mintha azt én már teljes lényemből tudnám. De a gyakorlat inkább azt mutatta, hogy inkább lettem képmutató hittérítő általuk, mint olyan, aki meg is valósítja azt a bölcsességet/tudást amiről beszél.  Ez gyakorlatilag a külvilággal folytatott harcomat konzerválta csak, nem vezetett előre (“…Kölcsönvett gondolat, teher vagy gyors vonat?…”).

Nem érdemes egyetlen gondolatot se abszolút igazságként elfogadni, saját meggyőződés nélkül, csak egy lehetséges nézőpontként, vagy éppen egy lehetséges alternatívaként, inspirációként. Helyén kell kezelni őket. A világról alkotott gondolataink ugyanis relatívak, nézőponttól függően megváltozhatnak. Nézőpontunkat erősen befolyásolja az életünk során felhalmozott tudás és tapasztalat, és aktuális érzelmi állapotunk. Ez határozza meg, hogy mit vagyunk képesek befogadni, s azt is, hogyan fordítjuk le magunknak, azaz hogyan értelmezzük őket. Ez egyénenként, sőt helyzetről helyzetre változik. (Olvastál már kétszer el egy könyvet? Ugyan azt kaptad tőle?)  Ráadásul ugyanaz az információ, ami tegnap még helyesnek tűnt, az új tapasztalataink fényében már  nem visznek előbbre minket, sőt akadályoznak. Úgy érzem ide illik a következő mondás: “A ma hazugsága, a tegnap igazsága.” Gondoljunk csak a tudományos és technikai fejlődésre, vagy épp arra, hogy mit tudtunk a világról 5, 12, 18 vagy akár 30, stb évesen. Kijelenthető-e az biztosan, hogy most már mindent tudunk a világról?

Amit jelenleg összegzésként leírhatok:

Ha az élethelyzeteinket, döntéseinket, választásainkat, élethelyzeteinket, benne a munkánkat is tanulási folyamatnak tekintjük, és őszintén vizsgálódunk,  akkor ez a hozzáállás átlendít minket a nehézségeken, amikkel találkozunk.

A nehézségeink  gyengeségeinkből fakadnak (például önbizalomhiány).  Ha felismerjük és elfogadjuk őket, egy-egy kitűnő lehetőségként tárulhatnak fel előttünk. Képesekké válunk erősségünkké transzformálni őket, ha tudatosan dolgozunk velük, ami annyit jelent, hogy merjünk élni.  Az lesz a valódi értékünk/egyediségünk, amit menet közben megszerzünk tapasztalataink során. Igazából ezt tudjuk átadni másoknak is. Egy kicsit kisarkítva, ha üzleti szemszögből közelítjük meg a dolgokat: ez lesz a védjegyünk, a valódi termékünk/szolgáltatásunk, ami mások számára is “hasznossá”, értékké válhat. A kérdés, hogy megosztjuk-e?

Ily formán minden ember egy valódi kincsestár, csak meg kell találni hozzá a kulcsot, vagy inkább hagyni kell kibontakozni. Így tényleg úgy tűnhet fel szemünk előtt az egész élet, mint egy folyamatos és izgalmas kaland…